2008-ban 200, 2009-ben pedig 500 darab. Mind-össze ennyi készül az Andrea Acquaviva és Enrico Borghesan által tervezett ízig-vérig olasz kétkerekűből. A limitált darabszám is érzékelteti, hogy egy nem mindennapi motorkerékpárral állunk szemben.
A Bimota nem is olyan túl régen, 1970-ben kezdett motorkerékpárok gyártásába. Kis cég révén a motorjaiba épített erőforrásokat a Bimota 500 V-Due kivételével minden esetben más, nagyobb kapacitással rendelkező gyáraktól szerezte be. Az olasz és japán blokkok köré az eredetitől jobb vázat és futóművet, könnyebb idomokat tervezett. 1983-ban egy szintén Ducati blokkal szerelt modell a DB1 nagyban öregbítette a márka hírnevét. A 2008-ban bemutatott Bimota DB 7-nek e tett megismétlésére szintén minden esélye megvan. A motor építéséhez az olasz földön fellelhető alkatrészek közül a legjobbakat válogatták össze. A nyolcszelepes Ducati 1098 blokk, Marzocchi rugóstagok, Brembo radiális fékek. Az egészre mégis a Bimota saját gyártmányú különleges acél és a repülőgépiparban használatos alumíniumból készített vázszerkezete teszi fel a koronát. Elmondhatjuk, hogy ebben a motorban a blokkon és környezetén kívül semmi sem szokványos vagy mindennapi.
Kezdeném az üléspozícióval. Egy ennyire kihegyezett technikát felvonultató sportmotortól azt várná az ember, hogy egy szál colos deszka kényelmét nyújtja majd menet közben. Kellemesen csalódnom kellett... A motor, kategóriájában kimondottan kényelmes üléspozíciót nyújt.
Az állítható lábtartóknak és egyéb kezelőszerveknek köszönhetően a gép nagymértékben testre szabható. A lábtartók a motor oldalára toronymagasan vannak szerelve. Még extrém futómű beállításnál is a kipufogórendszer vagy az idom hamarabb fogja elérni az aszfaltot, mint a könnyített verseny lábtartók. A kormányon alumíniumból mart fék- és kuplungkarokat találunk, a-melyek radiálisan elhelyezett működtető-hengerekhez kapcsolódnak.
A nagy mechanikai szilárdságú és emiatt viszonylag nehéz blokk köréminden alkatrészből a lehető legkönnyebbet és legszilárdabbat építették. Más motoroknál a vázhoz egy segédváz kapcsolódik, amely az ülésidomot tartja. Itt a súlycsökkentés érdekében egy önhordó karbon ülésidomot készített a Bimota, amelynek alkalmazásával komoly kilogrammokat tudtak megspórolni. A váz szerkezetét ötvözött acélból húzott ellipszis keresztmetszetű csövekből készítették, amelyek, amellett hogy könnyebbek az azonos teherbírású kör alakú csövektől, még bizonyos irányban merevebbek is azoknál. A váz középső részében és a lengővilla végén csavaros kötéssel csatlakoznak a CNC-gépeken megmunkált és többszörösen röntgennel ellenőrzött anyagminőségű alumínium alkatrészek. A süllyesztékbenmart magnézium kerekek természetesen szintén a könnyű és a megfelelő ötvözőkkel szilárddá tett alumíniumból készültek. Nézegetném még a technikát órákig, de véget kell vetnem a szemlélődésnek, mert a hangosbemondó arra figyelmeztet, hogy a következő csoport mehet fel a pályára.
Végre lekerülnek a depóban álló gépről a gumimelegítők és a boksz utca felé veszem az irányt! A rövid egyenes szakasz után máris a célegyenest követő jobbos kanyar belső ívéhez kormányzom a motort. A kanyaron túljutva, máris ott a következő enyhe ívvel tarkított „egyenes", ahol végre megmutatja a Bimota, mekkorát képes gyorsítani. A motor nyomatékleadása kifejezetten egyenletes és olyannyira erőteljes, mint amivel még egyetlen V2-nél sem találkoztam ezidáig. Mindenféle rángás és csuklás nélkül reagál a gázra, már utcai versenymotorhoz méltatlan 3000 alatti fordulatszámról gyorsítva is. Pár kanyar, és máris a Mansellhez vezető emelkedőn találom magam. Mintha nem is lenne emelkedő, a Bimota úgy csörtet előre! Mikor belenyúlok az első fékbe, érzem, hogy a lassulás sokkal nagyobb, mint amit szeretnék, ezért az elképzeltnél lassabban fogok elfordulni, ebben a pálya talán legizgalmasabb görbületében. A radiális monoblokkos Brembo-k eszméletlen erővel harapnak.
A Mansell utáni jobbost sikerült megfelelő sebességgel megközelíteni, és a kanyar belső ívére húzódva végigmenni az íven. A következő izgalmas dolog a sikán volt, a nagy V2-t a kormányvégek határozott tolásával könnyedén lehet egyik oldaláról a másikra borítani. Ezután jönnek a gyors kanyarok a pálya hátsó részében, utánuk az egyenes, majd a komisz 13-as kanyar, ahol visszább kell venni az addigi lendületből, ha az ember biztosan be is akar fordulni! Az a gondolat, hogy alattam egy sokmilliós értékű motor dohog, némi óvatosságra intett a fékezéssel, és dőlésszög megválasztásánál is. Túljutva a kanyaron, máris ott a következő, a szinte véget nem érő balos, amely a célegyenesere ráfordító jobbost előzi meg. Ide érkezve jött az elementáris erejű kigyorsítás, ráfordulás a célegyenesre, ahol sikerült a digitális műszer számlálóját bőven az eddigi kéthengeres saját top-speed-em felé tekernem. A célegyenes végéhez közeledve, mint akibe villám csapott, olyan gyorsan csúsztam hátra az ülésben és kezdtem bele a fékezésbe. Pár pillanatig azt hittem, hogy nem tudom 100 alá vinni a bekormányzási pontig a motort, akkora nagy volt a lendület! A Brembo-k viszont most is remekeltek. A megtett körök során a fékkar egy milliméterrel sem jött beljebb és a fékhatás végig egyenletes volt.
A gépről hiányzott a csúszókuplung, de a kanyar előtti visszaváltásoknál alkalmazott gázfröccs még mindig jól működik... A motorba egyszerűen nem lehet belekötni. Persze vannak olyan gondolatok, mit lehetne mondjuk a külsején változtatni, hogy még vadabb legyen, de a szerkezeti kialakítása előtt le a kalappal.
A Bimota DB 7 egy full-fullextrás bringa, amely gyakorlatilag egy kész versenymotor. A V2 kupán elindított példányról csak a lámpákat és egy-két apróságot szereltek le, kapott egy Power Commanderrel végzett befecskendezés optimalizálást, „kitakarították" a kipufogót és meg is nyerte a V2 kupa első fordulóját a mérges Ducatikkal szemben.
El tudnék képzelni a garázsomban egyet ebből a nemes vérvonallal rendelkező olasz paripából! De azt hiszem, ezzel még sokan így vagyunk...